És kinek van mersze megkérdőjelezni?
Ez azzal járt, hogy a szovjet harckocsikra nem volt jellemző a német és nyugati harckocsik külső és belső kifinomultsága. Figyelembe véve azonban az utóbbiak harci teljesítményét, ez a hiányosság elfogadható. Mindezek következtében a brit és amerikai harckocsik teljesítménye a háborúban elmaradt a szovjeteké mögött.
A KV-1 kifejlesztése
A szovjet harckocsik bevetése az 1936-39-es spanyol polgárháborúban megmutatta, hogy páncélzatuk nem nyújt megfelelő védelmet az új 37 mm-es páncéltörő és a nagyobb űrméretű tüzérségi lövegekkel szemben. Bár közvetlen tűzben csak kevés harckocsi esett ki, és egyetlen T-35-öst sem vezényeltek Spanyolországba, nyilvánvalóvá vált, hogy a harckocsi páncélzatával szemben támasztott követelmény, miszerint csupán a géppuskák és a repeszek ellen kell védelmet nyújtania, elavult. Mindezek következtében a Harckocsizó Erők Parancsnoksága (ABTU) 1937 novemberében új követelményeket fogalmazott meg a nehéz harckocsikkal szemben. Az új típusnak 1200 m távolságból ellen kellett állnia egy 76,2 mm-es löveg tüzének, és dízelmotorral kellett rendelkeznie, mivel a benzinüzemű motor találat esetén felrobbant. A T-35-ös alapján először az a javaslat született, hogy az új harckocsi öt (!!) toronnyal rendelkezzen, de ezt a mennyiséget a tervezőcsoport kérésére háromra csökkentették. Ezekbe egy 76,2 és két 45 mm-es löveget építettek. Az elrendezésnek alkalmasnak kellett lennie az áttörés támogatásából és az ellenséges harckocsik megsemmisítéséből álló kettős feladat végrehajtására.
A munkák első szakasza a harkovi mozdonygyárban (HPZ) zajlott, de a tartalékok hiánya és a sztálini tisztogatások hatására a mérnökkaron belül elszenvedett veszteségek miatt a feladat két, egymással versengő leningrádi tervezőcsapatra hárult: az OKMO csoportjára N. Barikov vezetésével és a Zs. Kotyin alezredes irányítása alatt működő Zsirovszkij-üzemre. Kotyin a Szovjetunió egyik legtehetségesebb és legnagyobb képzelőerővel megáldott harckocsitervezője volt. Ő alkotta meg az erős, Joszif Sztálin-sorozathoz (JS vagy IS széria) tartozó harckocsikat (lásd később).
1938. május 4-én mindkét csoport bemutatta terveit a Politikai Bizottság és a Védelmi Tanács közös bizottságának. A Barikov-féle T-100-as és Kotyin SzMK harckocsija (melyet az elhunyt bolsevik vezető, Szergej Mironovics Kirov után neveztek el) az elrendezést tekintve hasonlított egymásra. A felső főtoronyban egy 76,2 mm-es löveget, a két alsó toronyban pedig 45 mm-es lövegeket helyeztek el. Újításnak számított a torziós rugózás a T-35-ös régebbi és kevésbé hatékony tekercsrugókon alapuló elrendezése után. Mindkét harckocsin széles, öntött lánctalpat alkalmaztak, amely csökkentette a fajlagos talajnyomást, és javította a harckocsik terepjáró képességét - ez a T-100-as 58 és az SzMK 45,9 t tömegét figyelembe véve alapvető fontosságú volt. A bizottságra kedvező benyomást tettek a tervek, és engedélyezték a mintapéldányok megépítését. Mindezek ellenére a találkozón feszültség alakult ki. Kotyin bátran (vagy bolond módon) tiltakozott Sztálinnál a többtornyos elrendezés ellen, mivel az jelentős mértékű súlynövekedéssel járt. Ez szerinte csökkentette a tervben szereplő nehéz harckocsik mozgékonyságát. Sok mérnök az életét kockáztatta azzal, hogy fellépett Sztálin rosszindulatú cimborája, a tüzérség főnöke, G. Kulik ellen, aki a többrétegű páncélzat híve volt.
Az eredetileg három lövegtoronnyal tervezett SzMK harckocsi. Amikor Kotyin ezt bírálta egy bemutatón, Sztálin egyszerűen letört egy tornyot a makettről, és így szólt: "Miért csinálunk egy harckocsiból áruházat?!"
A mérnökök azonban mindkét vitából győztesen kerültek ki, megtarthatták a 60 mm-es acélpáncélzatot, és elhagyhatták az egyik kiegészítő tornyot. Figyelemre méltó volt, hogy Sztálin gyakran elfogadta mérnökei és katonai parancsnokai véleményét, azzal az általánosan elterjedt nézettel szemben, miszerint egyáltalán nem vette figyelembe a katonai dolgokat, és nem tűrte, hogy ellentmondjanak neki. A katonai ügyekbe való beavatkozása sokszor járt katasztrofális következményekkel, de eléggé intelligens volt ahhoz, hogy felfogja a fegyverzettervezés alapelveit és a háború alakulását. A T-100-as mintapéldánya 1939 májusában készült el, az első SzMK pedig augusztusra lett bevetésre kész. Mindkét harckocsit a Moszkva közelében lévő kubinkai kísérleti terepen próbálták ki. A kezelők a leningrádi üzemek mérnökei közül kerültek ki, akik különleges kiképzést kaptak. A próbán részt vettek a kommunista párt vezetői, valamint katonai vezetők, akik közül a legnevezetesebb Kliment Vorosilov marsall volt.
Kotyin és főmérnöke, A. Jermolajev továbbra is aggódtak a súlyproblémák miatt, nem tetszett nekik a két torony következtében kialakított zsúfolt küzdőtér. Ezért Kotyin 1939 februárjában felsőbb jóváhagyás nélkül utasította csapatát, hogy tervezzenek egy egytornyos SzMK harckocsit is, melyet a híres marsallról nevezett el KV tanknak (Kliment Vorosilov). Kotyin 1939 augusztusában mutatta meg a terveket Sztálinnak, és ismételten győzött. Hivatalos engedélyt kapott a KV mintapéldányának megépítésére és arra, hogy azt a két ikertornyos változattal együtt próbák alá vethessék. Az egytornyos elrendezéstől eltekintve a KV-hez az SzMK sok elemét felhasználták, így a törzset, a sebességváltót, az optikai berendezéseket és a torziós rugózású futóművet. A kubinkai tesztek során a KV jóval mozgékonyabbnak bizonyult, mint a T-100-as vagy az SzMK. A három harckocsi legkomolyabb kipróbálására 1939 decemberében került sor, amikor bevetették őket a szovjet-finn háborúban.
Próbaterep: az 1939-40. évi szovjet-finn háború
A Szovjetunió 1939. november 30-án támadást indított Finnország ellen azzal a céllal, hogy a határ mentén területeket foglaljon el. A haderő puszta fölénye, a légierő, a tüzérség, valamint a harckocsik terén meglévő túlerő miatt a szovjetek gyors győzelemre számítottak. A dolgok azonban másként alakultak. A finnek ellenállása, valamint a szovjetek kezdetben nevetségesnek mondható katonai teljesítménye folytán a háború egészen 1941 februárjának közepéig elhúzódott, amikor is a finnek, miután tartalékaik elfogytak, kénytelenek voltak teljesíteni a szovjet követeléseket.
Az SzMK, a T-100-as és a KV is részt vett a harcokban a 20. nehézharckocsi-dandár 91. harckocsi zászlóaljának kötelékében. Első bevetésük, amelyre 1939. december 17. és 19. között került sor Szumma térségében, vegyes eredménnyel zárult. A KV harckocsi általában véve jól teljesített. A december 18-án végrehajtott támadásban, bár a finneknek sikerült ellőniük a harckocsi lövegcsövét és a harcjármű visszavonulásra kényszerült, műszaki tekintetben megbízhatónak bizonyult, vastag páncélzatában pedig nem tudtak kárt tenni az ellenség közvetlen közelről tüzelő fegyverei sem.
Hóval borított SzMK harckocsi a szovjet-finn háborúban. Valószínűleg aknára futott és a személyzete magára hagyta.
A konstrukció túl nehéznek és bonyolultnak bizonyult, ezért a gyártását beszüntették és inkább a KV-1-re álltak át.
A nehéz harckocsiknak a finn háborúban nyújtott teljesítménye igazolta a Vörös Hadsereg azon 1939. december 19-én hozott döntését, amely engedélyezte a KV-1-es sorozatgyártását, és leállította a T-100-as és az SzMK gyártását. A módosított SzMK harckocsival (SzMK-2-es) végzett rövid kísérletezés semmiféle eredményt nem hozott. Másfelől a téli háború rávilágított a szovjet harckocsik esetében a téli időszakban felmerülő technikai nehézségekre és hiányosságokra. Az ilyen problémák leküzdésére bevezetett újítások között találjuk a sűrített levegős palackokat és a gyújtáshoz alkalmazott, különálló tartalék akkumulátorokat.
A KV-1 teljesítménye
Megjelenésekor a KV-1-es mozgékonysága, páncélvédettsége és tűzereje egyedülálló volt a világon, talán csak a T-34-es közepes tank vetekedett vele. A törzs elejének és a toronynak a páncélvastagsága 75, illetve 90 mm volt. Ezt az akkori páncéltörő lövegek legfeljebb közvetlen közelről tudták leküzdeni. Bár tömege elérte a 43,6 tonnát, mozgékony és gyors harckocsinak számított, sebessége úton elérte a 35, terepen pedig a 13 km/h-t. Ezt az SzMK-ban alkalmazott futómű módosításának köszönhette. Az egymástól független 12 futógörgőt torziós rugózás támasztotta alá, és a talajnyomás csökkentésére széles lánctalpakat használtak. A megfelelő hajtóerőről az 500 LE teljesítményű V-2K, V-12-es dízelmotor gondoskodott. Az országúton 160, terepen pedig 100 km hatótávolságú KV-1-essel és a még megbízhatóbbnak számító T-34-essel a Vörös Hadsereg olyan eszköz birtokába jutott, amellyel a gyakorlatban is megvalósíthatták a mélységi hadművelet elméletét.
Ez a két kép az amerikai aberdeeni harckocsi fejlesztő bázison készült egy tanulmányozásra átadott korai KV-1 nehéz tankról.
A széles lánctalp kitünő talajnyomást biztosított, a sima csövű 76,2 mm-es harckocsiágyú pedig kellő átütőerőt az alkalmazott német harckocsikkal szemben. A KV-1 és a T-34 késztette a németeket a Tigris és Párduc harckocsik kifejlesztésére válaszlépésként. A harckocsit először a Grabin és csoportja által tervezett 76,2 mm-es F-32-es löveggel akarták felszerelni, de az utánpótlás terén jelentkező késések miatt a rövid csövű 76,2 mm-es, L/11-es löveget kényszerültek alkalmazni. A másodlagos fegyverzetet három DT géppuska jelentette, amelyek közül egyet párhuzamosítva a toronyban, egyet a homloklemezen, egyet pedig a torony hátuljában alkalmaztak. A harckocsi kezelőinek száma öt volt.
A lenyűgöző KV-1-es azonban sok problémával küszködött, és ezek közül a gyártás 1943-ban történő megszüntetéséig sem sikerült mindet megoldani. Az első változatok kuplung- és sebességváltó-gondokkal küszködtek, amelyek korlátozták a harckocsi mozgékonyságát. Sebességváltáskor a harckocsi megállt, így nem lehetett nagy sebességet elérni vele. Az amerikai hadsereg által az aberdeeni próbapályán végzett értékelés kimutatta, hogy a sebességváltó elavult, és mivel a vezetőtől nagy erőfeszítést kívánt a működtetése, az USA hadserege nem alkalmazta. A motor teljesítményét a nem kellően hatékony levegőszűrők tovább csökkentették. Másfelől a harckocsit mindezen gondok miatt nehéz volt kormányozni.
A küzdőtér sem volt megfelelő, és korlátozta a harci teljesítményt. Zárt búvónyílások esetében a parancsnok és a vezető csak korlátozott kilátással rendelkezett, és emiatt nehezen tudták hatékonyan teljesíteni feladatukat. A vezető periszkópját csak korlátozottan lehetett elforgatni, az elöl elhelyezett rétegelt üvegen pedig a kezdetleges gyártástechnológia miatt alig lehetett átlátni. A parancsnoknak a torony tetejére helyezett állványon két periszkópja volt, de mivel a löveg töltésében is közreműködnie kellett, nehezen tudta irányítani a vezető, a rádiós és a tüzér munkáját. Mindezek következtében a jármű harctéren korlátozott mozgékonysággal és összehangolási lehetőséggel rendelkezett.
A háború során finomításokat végeztek az eredeti KV-1-esen, hogy kijavítsák a hibáit és meghosszabbítsák szolgálati idejét. 1940-ben jelent meg az M1940-es változat. Ezt a nagyobb torkolati sebességű 76,2 mm-es F-32-es löveggel fegyverezték fel, amely nagyobb lövedék kilövésére volt alkalmas. A harckocsi új, 600 LE teljesítményű, V-2-es motort is kapott. A torony és a törzs páncélzatát egyes helyeken azzal a népszerűtlen módszerrel erősítették meg, hogy 35 mm-es páncéllemezeket szegecseltek oda. Mindez G. Kulik azon félelmének volt köszönhető, miszerint a német harckocsik nagy űrméretű löveggel vannak felszerelve. Sztálin és ő szembe akart szállni ezzel a nem létező fenyegetéssel. A toronyra hegesztett lemezeket később, amikor erősebb tornyokat tudtak hegesztéssel előállítani, elhagyták.
Egy késői KV-1 1942M. A homlokpáncél vastagságát 75-ről 90 mm-re növelték és ferde lemezekből alakították ki. Emiatt veszített a mozgékonyságából és a német páncélvadászok kedvenc célpontjává vált. Legénysége nem kedvelte.
1941-ben építettek először KV-1-es harckocsiba ZiSz-5-ös 76,2 mm-es löveget. A T-34/76-oson alkalmazott 76,2 mm-es F-34-es löveghez hasonlóan ez is jóval erősebb volt, mint a meglévő F-32-es. Ez ismét Kotyin csapatának Sztálinhoz és a Fő Védelmi Bizottsághoz (GKO) intézett kérelmének sikerét jelezte. Az F-34-esnek a KV-1-esbe való beépítésével véget ért az a furcsa helyzet, hogy a Vörös Hadseregben a közepes T-34-es nagyobb löveggel volt felszerelve, mint a nehéz KV-1-es. A korábbi változatok szögletes, gyenge tornyát erős, könnyen gyártható, hegesztett toronnyal váltották fel. A torony hátsó túllógását is sikerült megszüntetni.
A KV-1-es különleges változata volt a lángszóróval felszerelt KV-8-as. A fejlesztési munkálatok a szovjet-finn háború után kezdődtek, amelynek során kiderült, hogy a lángszóróval felszerelt könnyű harckocsik sebezhetőek. A KV-1-es 76,2 mm-es lövegének a helyére 45 mm-es löveget szereltek, hogy helyet biztosítsanak az ATO-41-es lángszórónak. A löveg csövére különleges vastagító részt helyeztek, nehogy a kisebb löveggel felszerelt járművet látva az ellenség azonnal kilője. Az ATO-41-es 10 másodpercenként három lövés leadására volt alkalmas, és a KV-8-asban 107 lövés leadására elegendő hatóanyag volt.
A KV-2
A szovjet-finn háború nemcsak hogy megmutatta a KV-1-es gyártásának helyességét, de lökést adott a KV-2-es tüzérségi támogató harckocsi kifejlesztéséhez. A szovjet-finn háború eseményei bebizonyították, hogy a szovjet harckocsik nem alkalmasak a megerősített ellenséges bunkerek és egyéb állások leküzdéséhez. Az Észak-nyugati front törzse, különösen a 7. hadsereg parancsnoka, Mereckov azt kérte, hogy fejlesszenek ki egy nagy löveggel felszerelt nehéz harckocsit a bunkerek elleni harcra. Három tervezet született. Az OKMO-csapat a feloszlatása előtt még felélesztette a T-100-as tervét, és arra a B-13-as jelű 130 mm-es tengerészeti löveget szereltek. A T-100U jelzésű harckocsi gyártására azonban nem kaptak engedélyt. Ennek oka az lehetett, hogy a hadsereg nem jutott hozzá a lövegekhez és a flotta által alkalmazott páncéltörő lövedékekhez, mivel a szovjet haditengerészetet ebben az időben igyekeztek nagy, óceáni bevetésre is alkalmas flottává fejleszteni. A döntésben az is közrejátszott, hogy Kotyin csapata a KV harckocsi bevált alvázát fejlesztette tovább, amelynek köszönhetően egyszerűsíteni lehetett a gyártást és csökkenteni a költségeket. Azt tervezték, hogy a KV harckocsi meghosszabbított törzsére egy 152 mm-es BR-2-es vagy 203 mm-es B-4-es löveget építenek, de erre nem került sor. A harmadik megoldás valósult meg, amelyben két hét alatt sikerült egy szabvány 152 mm-es tarackot, valamint két géppuskát egy változtatások nélküli törzsre építeni. Ennek gyártását fogadták el KV-2-es típusnév alatt. A KV-2-es első próbáira 1940. február 10-én került sor, majd röviddel ezután két mintapéldányt küldtek az Iszthmusz félszigeten húzódó arcvonalra. Vita folyik arról, hogy ez a két harckocsi részt vett-e egyáltalán harci bevetésen 1940-ben. A jelenlegi bizonyítékok arra utalnak, hogy Mereskov és mások jelentései, amelyek a KV-2-esnek a megerősített ellenséges állások és bunkerek elleni kiváló hatásáról számolnak be, az ellenségtől elfoglalt területen végzett próbákról szólnak.
Az eredetileg bunkerek lerombolására szánt KV-2 nehéz tank. Az alváz a KV-1-esé, amin egy 152 mm-es mozsarat helyeztek el. A konstrukció több jelentés szerint is ellenállt a német páncéltörő ütegek tüzének, ezért leginkább a lánctalp sebezhetőségét igyekeztek kihasználni.
A KV-2-es alakja jellegzetes. A KV-1-es törzsén doboz alakú, 12 tonna tömegű toronyban helyezték el a 152 mm-es, 1938/1940 L20-as tarackot. A fenti átalakítások miatt a harckocsi magassága a korábbi 3,1-ről 4,9 méterre nőtt. A KV-2-es messziről észrevehető tornyát a páncélvastagság ellensúlyozta, a homlok 110, az oldalfalak pedig 75 mm vastag páncéllemezből készültek.
A háború első szakaszában a KV-2-est nagy számban vetették be, és gyakorlatilag sebezhetetlennek számított. Egyedül a nagy torkolati sebességű lövegekkel lehetett kilőni, de ehhez meg kellett közelíteni. Az ellenség abban reménykedhetett, hogy a lánctalpakra és a kerekekre célzott lövésekkel a kezelőket a már sérült KV-2-es elhagyására kényszerítheti. A harckocsi a mérete és páncélvédettsége miatt a kezelőktől a "Rettenthetetlen" becenevet kapta.
A KV-2-es a nagy lövegéért és a vastag páncélzatért nagy árat fizetett. Mozgékonyságát jelentős mértékben korlátozták a KV-1-estől öröklött sebességváltó-, valamint kezelői problémák. A helyzetet csak rontotta a változattól függően 53,8-57,9 t közötti megnövekedett tömeg, illetve az, hogy az 500 LE teljesítményű dízelmotort változtatás nélkül alkalmazták.
Egy németek által zsákmányolt KV-2, az oldalán wermacht jelzéssel
A KV-2-es országúton legfeljebb 25, terepen pedig mindössze 12 km/h-val volt képes haladni. A harci bevetések hatékonyságát az is csökkentette, hogy a nehéz torony forgatása nem teljesen vízszintes terepen nagyon nehéz volt. A KV-2-es álló helyzetben veszedelmes ellenfélnek bizonyult, de nem rendelkezett kellő mozgékonysággal és sebességgel, ami a háború első éveiben alapvetőnek számított a keleti arcvonalon.
A KV-1 és KV-2 a harcokban
Az 1941. június 22-i német támadás meglepte a Vörös Hadsereget. A csapatok szét voltak szórva, és átszervezés alatt álltak. Az 1941. évi harcokban a Vörös Hadsereg nagy veszteségeket szenvedett élőerőben és hadianyagban egyaránt, beleértve a páncélosállomány zömét is. A szovjet erők gyenge szereplését követően a KV-1-es és KV-2-es megjelenése megdöbbentette a németeket. Nem rendelkeztek ezekhez hasonlóan erős löveggel és vastag páncélzattal felszerelt harckocsival és csupán néhány páncéltörő löveg tudta kilőni a szovjet harckocsikat. K. K. Rokosszovszkij marsall az Egy katona kötelessége c. visszaemlékezéseiben így írt:
"A KV-k szó szerint megdöbbentették az ellenséget. Egyetlen német harckocsi sem tudta kilőni őket. De milyen látványt nyújtottak a harcból visszatérve! Páncélzatuk össze-vissza volt horpadva és esetenként a lövegcsövet is átlőtték."
Arról, hogy a német páncéloserőknek milyen nehézségekkel kellett szembeszállniuk, mikor szovjet KV-2-esekkel találkoztak, álljon itt a Litvániában harcoló 1. német páncéloshadosztály június 23-i jelentése:
"Századaink 700 m-ről nyitottak tüzet. Egyre közelebb mentünk. ...Már csak 50-100 m-re voltunk egymástól. Fantasztikus küzdelem bontakozott ki mindennemű német siker nélkül. A szovjet harckocsik folytatták előrenyomulásukat, a mi páncéltörő lövedékeink pedig egyszerűen lepattantak róluk. A szovjet harckocsik kiállták az 50 és a 75 mm-es páncéltörő lövegek közvetlen közelről leadott lövéseit is. Az egyik KV-2-est már mintegy 70 találat érte, és egyetlen lövedék sem törte át a páncélját. Csak kevés szovjet harckocsit sikerült harcképtelenné tenni a lánctalpakra irányzott lövésekkel, majd a tüzérség bevetésével megsemmisíteni. Ezt követően lépett színre a gyalogság, harckocsi elleni tapadóaknákkal felszerelve."
Az 1941-ben elvesztett KV-2-esek többsége üzemanyaghiány vagy műszaki hiba miatt esett ki a harcokból. A 41. harckocsihadosztály 33 KV-2-esének kétharmadát elveszítette, de ezek közül csak öt esett áldozatul ellenséges hatásnak. A harckocsiból kevés állt rendelkezésre ahhoz, hogy megakadályozzák a Vörös Hadsereg összeomlását Oroszország nyugati részén.
1941 júliusára mindössze 500 KV-1-es és 2-es maradt. A KV-2-esek gyártását az év októberében leállították, mivel az üzemeket a németek elől keletre kellett telepíteni. Addig mindössze 334 készült el. Az idő előrehaladtával egyre kevesebb harcolt a típusból, és főleg álló megerősített pontként vettek részt Moszkva védelmében 1941 telén, majd Sztálingrádban 1942-ben Csujkov tábornok 62. hadserege alárendeltségében.
A KV-1-Sz
Ahogy a KV-1-es páncélzata 1941-ben és 1942-ben erősödött, úgy csökkent a harckocsi sebessége, aminek következtében a típust egyre nehezebb volt bevetni a T-34-esekkel. 1942 októberétől a KV-1-eseket önálló egységekben alkalmazták támadásra és a gyalogság támogatására, ami részben meg is oldotta a problémát. Ugyanakkor azonban még mindig nem rendelkeztek olyan nehéz harckocsival, amely az egyre hatékonyabbá váló és egyre hatásosabb lövedékekkel ellátott német harckocsikkal és páncéltörő lövegekkel szemben biztosíthatta volna a gépesített egységek számára a támogatást. A gond 1943 végén, a 85 mm-es DT-5-ös löveggel felszerelt T-34-es és a Joszif Sztálin harckocsi megjelenésével oldódott meg.
Kotyin és csoportja 1940-ben elkészítette a KV-3-as két mintapéldányát. A 220-as jelű "tárgy" elnevezésű harckocsit hosszabb törzzsel, nagyobb toronnyal és 107 mm-es löveggel szerelték fel. A 222. sz. "tárgy" esetében meghagyták a KV-1-es küllemét, csak a tornyon módosítottak. 1942-ben hiányzott a megfelelő motor, és emiatt a GKO a KV-3-as elvetésére kényszerült.
A KV-1-Sz jelzésű harckocsival igyekeztek eleget tenni a Vörös Hadsereg igényeinek (az Sz az orosz szkorosztnyij, azaz gyors melléknév rövidítése). A 40 km/h országúti sebesség eléréséhez a harckocsi tömegét a páncélzat elvékonyításával csökkentették; a homlokpáncélzat mindössze 60 mm lett. Kisebb, vékonyabb falú tornyot kapott, és könnyebb futógörgőkkel látták el. Az új sebességváltó, kuplung, valamint a motor hűtése és kenése terén végzett javítások is növelték a sebességet és a mozgékonyságot. A gyártás 1942 augusztusában indult meg, de az 1370. jármű elkészültével 1943 végén le is állították, mert korszerűbb típusokat állítottak hadrendbe. A harckocsit egyes szovjet harckocsizótisztek, mint M. E. Katukov tábornok, nem szerették. Ő egyébként 1942 végén azt mondta Sztálinnak, hogy ha a KV-t erősebb vagy a T-34-esen alkalmazott löveggel látták volna el, ellensúlyozható lett volna a tömeg problémája és az egyéb hiányosságok.
A KV-85 és JSz-85 (JSz-1)
1943 elején a szovjet tervezőcsoportok hosszú távú terveket készítettek a nehéz harckocsik új generációjának kialakítására, amelyek felváltanák az elavuló KV-1-eseket. Az év elejére 21 nehéz harckocsi tervet készítettek, de a munkálatokat veszélyeztette Sztálin döntése, miszerint törli a nehéz harckocsik gyártását. Sztálin azt követően határozott így, hogy a P. A. Rotmisztrov tábornokhoz hasonló tapasztalt parancsnokok elítélően nyilatkoztak a KV-1-es mozgékonyságáról és fegyverzetéről. Szerencsére Sztálin álláspontja megváltozott az NKTP közbelépése nyomán, illetve annak a felismerésének a hatására, hogy megfelelő harckocsik szükségesek az új német Tigris és Párduc harckocsik ellen. Mivel a nehéz harckocsik kifejlesztését gyorsítani kellett a német fenyegetés miatt, Kotyin alezredes arra kényszerült, hogy kettéossza CKB-2-es csoportját. Az egyik csoport az 1943 közepén hiánypótlásként kialakított KV-1-Sz további korszerűsítését kapta feladatul, ennek a projektnek az eredményeképpen tervezték meg a KV-85-öst.
A jármű gyakorlatilag a KV-1-Sz átalakított alvázára épült, amelynek homlokpáncélzatát 82-ről 110 mm-re növelték. A második, N. V Ceic (aki ekkoriban szabadult a munkatáborból, ahová Sztálin száműzte) vezette csoport az áttervezett KV-13-as alvázán és törzsén kezdett dolgozni. A JSz-85-ös(2) (JSz = Joszif Sztálin) harckocsi mozgékonyságban és a páncélzatban felülmúlta a KV-85-öst.
Ritka felvétel a mindössze 148 db-os példányban legyártott KV-85-ről. Az alváz a KV-1-Sz harckocsié, a torony a JSz-1-é, a löveg a T-34/85-é
Mivel a JSz-85-ös (más néven: JSz-1) elkészítése technikai okok miatt késett, az arcvonalon viszont nagy szükség volt erősebb fegyverzetű harckocsikra, 1943 őszén átmeneti megoldásként legyártottak 148 KV-85-öst úgy, hogy a JSz-85-ös 85 mm-es D-5T löveggel ellátott tornyát a KV-85-ösre szerelték. A nagyobb torony miatt a törzs szélességén változtatni kellett, hiszen a toronykosárnak csak így tudtak helyet biztosítani. Mivel a löveghez 70 db lőszert tartottak a harckocsiban, és a lövegzár mérete is megnőtt, a személyzetet ötről négy főre csökkentették.
A JSz-85-ös a KV-13-as mintapéldányán alapult. Bár a munkálatok 1943-ban felgyorsultak, a jármű valójában hosszú fejlesztés eredményeként született, nem úgy, mint a sietve elkészített KV-85-ös. A KV-13-as első mintapéldányát a cseljabinszki kísérleti harckocsiüzemben már 1942 májusában próbák alá vetették. Az egyik legjellemzőbb vonása az volt, hogy a torony és a törzs gyártásának nagy részében öntési technológiát alkalmaztak (az eddigi hegesztések helyett). Az első kísérletek során a jármű sebességváltója meghibásodott, megrongálta és ledobta a lánctalpat. Bár a KV-1-Sz törzséből és sebességváltójából átvett alkatrészekkel sikerült orvosolni az említett gondok nagy részét, a fejlesztési munkálatok Sztálin és több magas rangú katonai vezető nehéz harckocsikkal szembeni fenntartásai miatt lelassultak. Kotyin azonban utasítást adott csoportjának, hogy tervezzék át a kísérleti jármű belső berendezéseit. Ezt 1943 elejére befejezték, és már csak a törzs, a torziós rugózású futómű, valamint az alváz maradt eredeti állapotban az első változatból. Kotyin lépése néhány hónapon belül igazolást nyert, amikor a GKO felismerte, hogy mégis szükség van nehéz harckocsikra. Miközben a KV-85-öst sietve rendszerbe állították, folyt a munka a JSz-1-essé átnevezett JSz-85-ösön. A kész járművet 1943 augusztusában mutatták be Sztálinnak, aki engedélyt adott a gyártás megkezdésére.
Német páncéltörő lövedékek által kilőtt három JSz-1 harckocsi valahol Kelet-Poroszországban 1944 végén. Az elülsőn jól látszik, hogy a becsapódás után egy másodlagos belső robbanás is történt, valószínűleg ez végzett a személyzettel
A KV-85-ös és a JSz-1-es tervezésére is rányomta bélyegét az, hogy szükségessé vált egy nagyobb űrméretű löveg alkalmazása, mivel a szabvány 76,2 mm-es gyakorlatilag használhatatlannak bizonyult a Tigrisek és a Párducok ellen. A kubinkai próbaterepen egy zsákmányolt Tigrisen végzett teszt során kimutatták, hogy a 85 mm-es 52-K M1939-es légvédelmi löveg lövedéke 1000 m-ről át tudja törni a német harckocsi 100 mm vastag páncélzatát. Ugyanakkor azonban a szovjet optikai irányzékok rossz minősége miatt nagy távolságból csak ritkán értek el sikereket. A GKO utasítására a Központi Tüzérségi Tervezőintézet kipróbálta az Sz-31-es és D-5T típusú lövegeket. Ez utóbbit találták hatékonyabbnak, és ennek gyártására adtak utasítást. A 85 mm-es löveg beépítése hatást gyakorolt a KV-85-ös és a JSz-1-es tornyának tervezésére, hiszen annak méretét meg kellett növelni, hogy kellő tér álljon a kezelők rendelkezésére. Mindezek következtében mindkét típus törzse és tömege is nagyobb lett.
A KV-85 és a JSZ-1 a harcban
A KV-85-ös és a JSz-1-es harckocsik harci teljesítménye változó volt. Egy 1943 novemberében Ukrajnában vívott harc alkalmával a 34. gárda-nehézáttörő ezredet a német PzKpfw IV-es harckocsik és Marder II-es páncélvadászok a 20 KV-85-ös egyharmadának kilövése után visszaverték. A veszteségek mértékét természetesen a harcászati tényezők is befolyásolták. A másnap indított német támadást a szovjetek saját veszteség nélkül verték vissza.
A GBTU által összegyűjtött harcjelentések rávilágítottak arra, hogy a német harckocsik közelről történő megsemmisítéséhez erősebb páncélvédettségre és nagyobb teljesítményű lövegre van szükség. Hasonló megjegyzésekkel illették az 1943 szeptemberében rendszerbe állított JSz-1-es harckocsit is. A fő gondot a kis távolságból tüzelő ellenséges lövegek elleni védelem jelentette. Míg a távolról érkező lövedékek nem mindig hatoltak át a JSz-1-es páncélzatán, a becsapódás ereje a torony belső oldalán lepattintotta a páncélzatot, és ez a kezelők sebesüléséhez vezetett.
Az 1944 márciusában az 1. gárda-nehézáttörő ezred Sztaro-Konsztantinov térségében vívott összecsapása bebizonyította, hogy a JSz-1-esek szembe tudnak szállni a Tigrisekkel. Mindkét nehéz harckocsi esetében a löveg volt a kérdéses pont. Mindezek következtében a KV-85-ösök gyártását 1943 végén felfüggesztették, majd a JSz-1-eseket 1944 elején új fegyverzettel látták el.
A JSZ-2 nehéz harckocsi
Azt, hogy a JSz-1-es harckocsinak erősebb lövegre van szüksége, Kotyin tervezőcsapata és a 9. sz. üzem tervezői már a kurszki csata után felismerték. Ez két következménnyel járt. Először is a 85 mm-es löveggel gyártott JSz-l-esek gyártását mindaddig korlátozták, amíg lehetőség nem volt erősebb löveggel történő felfegyverzésükre. Másodsorban a 100 mm-es BS-3-as és a 122 mm-es A-19-es löveget alkalmassá tették a JSz-1-esbe történő beépítésre és a tüzelési próbát 1943 novemberében el is végezték. A kisebb löveg hatékonyabb páncéltörő képességgel rendelkezett, bár a nagyobb át tudta törni egy zsákmányolt Párduc homlokpáncélzatát. Végül a 122 mm-es löveget választották, mivel kellő mennyiségű forrás állt rendelkezésre a löveg és a hozzá szükséges lőszer előállításához. A löveg csövére először egykamrás csőszájféket szereltek, de ezt később kétkamrásra cserélték, miután az egyik fegyver próba közben felrobbant, és megsebesítette K. E. Vorosilov marsallt is.
Mivel nem volt elégedett a JSz-1-es harckocsi átfegyverzésével, Kotyin kifejlesztette a vastagabb páncélzattal rendelkező és mozgékonyabb JSz-2-est. A korábbi változat lépcsőzetes homlokpáncélzatát sima, dőlt páncéllemezzel helyettesítették, amely jobb védelmet adott, és nem is kellett olyan vastag lemezt alkalmazni. Ez súlymegtakarítást jelentett. Az új törzs kibírta a német 88 mm-es páncéltörő löveg 1000 m-nél kisebb távolságból leadott közvetlen lövését, míg saját lövege ugyanekkora távolságból le tudta küzdeni a 160 mm-es páncélzatot is. A torony páncélzatának növelésére tett kísérletek kudarcot vallottak, mivel a 122 mm-es löveg tömege megbontotta annak egyensúlyát. A torony áttervezéséről a költségek és az idő rövidsége miatt letettek.
Ezen a híres képen az 1. Belorusz front JSz-2 tankjai vonulnak Berlin egyik utcáján 1945 áprilisában. A harckocsik tornyán és oldalán egyezményes vastag fehér csík látható, hogy a brit és amerikai repülőgépek ne tévesszék össze őket a német tankokkal, elsősorban a Párducokkal (megj: ez a jellegzetes csík a WoT prémium Berlin szériában is megjelenik)
A JSz-2-es a valóságban számos súlyos problémával küszködött. A tervezők tisztában voltak azzal, hogy a harckocsi hatékonyságát jelentősen csökkenti az a tény, hogy kicsi a tűzgyorsasága (mindössze 2-3 lövés percenként), és hogy összesen csak 28 lövedéket tudnak elhelyezni benne. Ez utóbbi gondot 1944-ben részben megoldották, amikor bevezették a jóval hatékonyabb zárszerkezettel rendelkező D-25T típusú löveget. A harci tapasztalatok azt is bebizonyították, hogy a 122 mm-es löveg 600 m-nél nagyobb távolságból nem tudta áttörni a Párduc harckocsi döntött homlokpáncélzatát, míg a páncélzat találat következtében történő lepattogzása továbbra is gondot jelentett a JSz-2-es számára. A homlokpáncélzat keményre edzése bonyolult és költséges volt, így a probléma megoldatlan maradt. 1944 végén a Párduccal kapcsolatos problémát különös módon maguk a németek oldották meg, igaz, akaratlanul. Mivel mangán érc már nem állt kellő mennyiségben rendelkezésre, nikkellel ötvözött, magas széntartalmú acélt alkalmaztak, ami viszont jóval törékenyebb volt, különösen a hegesztések mentén.
A JSZ-2-harci bevetésen
A JSz-2-eseket 1944 elejétől állították rendszerbe a gárda-nehézharckocsiezredek kötelékében. Az első, ezzel a típussal felszerelt egység, mely bevetésre került, a 11. önálló gárda-nehézharckocsidandár volt, amely áprilisban Dél-Ukrajnában részt vett a Korszun-Sevcserkovszkij közelében lévő német katlan felszámolásában. A harcok 20 napja alatt a 72. önálló gárda-harckocsiezred mindössze nyolc JSz-2-est veszített, miközben súlyos veszteségeket okozott az ellenségnek. Bár a szovjetek állítása, mi szerint 41 Tigrist és Elefántot lőttek ki, túlzó, lehet, hogy csak az ellenséges harckocsik azonosításával vannak problémák. Az említett harcokban egy JSz-2-es túlélte egy Elefánt páncélvadász 88 mm-es lövegének 1500-2000 m-ről leadott öt lövését. A harckocsit végül egy 700 m-re álló páncélvadász lőtte ki. Az a tény, hogy több más harckocsit is elvesztettek tűz- és motorproblémák miatt, azt bizonyítja, hogy még a legerősebb páncélzattal felszerelt harckocsinak is vannak gyenge pontjai.
A JSz-2-esek egyik legjelentősebb összecsapására 1944 augusztusában került sor, amikor Sandomierz közelében hídfőt alakítottak ki a Visztulán. Ez volt az első alkalom, hogy a JSz-2-esek szembekerültek a félelmetes német Királytigris harckocsival. Az augusztus 13-án lezajlott összecsapásban a 71. önálló nehézharckocsi-ezred 11 JSz-2-esének támadását az 501. nehézpáncélos hadosztály 14 Királytigrise hárította. 600 m távolságból négy ellenséges harckocsit megsemmisítettek, hetet pedig megrongáltak a harcászati fölényben lévő szovjetek. Ez kimagasló teljesítménynek számított, bár a harc után végzett elemzés kimutatta, hogy a JSz-2-esek páncélzata 1000 m-nél kisebb távolságon vívott harcban a hibás öntés miatt sebezhető volt.
A JSZ-3 nehéz harckocsi
A harckocsi harci teljesítményének folyamatos elemzése, valamint az elszenvedett sérülések helyének és típusának vizsgálata vezetett a JSz-3-as harckocsi kifejlesztéséhez. Ez volt a háború során gyártott utolsó szovjet harckocsi. A jármű terveit két csoport készítette el. Az egyik csoport Kotyin vezetésével szokatlan homlokpáncélzatot fejlesztett ki, amelyen a harckocsi elején csukafejszerűen illesztették össze a lejtős páncéllemezeket. Ez az elrendezés csökkentette a jármű tömegét, de reményeik szerint növelte a törzs ellenállását a becsapódó lövedékekkel szemben. A másik, N. L. Duhov vezette csoport radikálisan új, kerek serpenyő alakú tornyot fejlesztett ki, és ebbe építette a 122 mm-es löveget. Ez az új alak megnövelte a védelmet, mivel csökkentette a lövedékek becsapódási energiáját, javította a külső elrendezést és ennek következtében a harci hatékonyságot.
JSz-3 harckocsik 1945-ben Berlinben egy háború utáni parádén. Az alacsony kialakítás, az új típusú lapos, íves lövegtorony mind a védelmet növelte. A 122 mm-es löveg pedig minden létező páncélost képes volt megsemmisíteni.
A döntést, hogy a két csoport által elért fejlesztéseket egyetlen harckocsiban ötvözzék, a harckocsigyártásért felelős miniszter, V. A. Malisev hozta. Az első mintapéldányt 1944 októberében mutatták be G. K. Zsukov és A. M. Vasziljevszkij marsalloknak, akik támogatták a harckocsi gyártását. Az első, sorozatban gyártott példányok 1945 elején kerültek a csapatokhoz, és egyes jelentések szerint részt vettek a Berlinért vívott harcokban. A harckocsi gyártását 1946 közepéig folytatták, ez idő alatt 2311 példány készült el.
Vasúti szerelvényre rakott JSz-3 nehéz tankok. A mellette álló katonák miatt jól látszik milyen alacsony felépítésű.
A JSz-3-as az 1960-as évekig a Vörös Hadsereg harckocsi-alakulataiban szolgált. Ez idő alatt számos módosítást hajtottak végre rajta annak érdekében, hogy kijavítsák a súlyos tervezési hiányosságokat: a megbízhatatlan motort és sebességváltót, valamint a helyenként hibás kialakítású törzset. A módosítások azonban csak részleges sikert hoztak, így abban az időben a szovjet harckocsi tervezés és katonai doktrína a közepes harckocsi felé fordult, mivel azt a mélységi csata és a mélységi hadművelet minden szakaszában egyaránt alkalmazhatták.
A híres IS-3 „orr”
Zárszó
A háború szovjetekre jellemző megközelítését a brit hadsereg egyik tisztje az alábbiakban foglalta össze a háború végén rendezett berlini szovjet győzelmi parádén:
"Mosdatlan kis ukránokból, zömök közép-ázsiai lövészekből álló hadsereg. A katonákon libegnek a kitüntetések, erősen markolják kiváló öntöltő fegyvereiket - de mindenekfelett a penész-zöld színű harckocsik. A festéket csak úgy sebtében kenték rá az erős löveggel felszerelt tornyokra. És ez a hadsereg az, amelyik megnyerte a háborút."
Írta: Creative35
Forrás: Internet-Crow