Nem tudom, ezt a kérdést vehetem-e komolyan?

Ugye mondod tovább is..

Nem az enyém az érdem, hanem a gimnáziumi történelem tanáromé, Bankós Csabáé. Nyugodjon Békében!
Nagyon bírtam, mert nem elégedett meg vele, hogy leadja az évszámokat, hanem összefüggéseiben tanította a történelmet. A történelem tankönyvek alapján (mindegy hogy a régiekről vagy az újakról beszélünk), a legtöbb iskolás azt gondolja, hogy mi valahol a civilizált világ és a semmi szélén éltünk annak idején, a "tatárok" meg a semmiből és váratlanul jöttek. Ezzel szemben Batu kánnak és Szübötejnek kiterjedt kémhálózata volt Európában, és minden fő geopolitikai kérdéssel tisztában voltak mi folyik errefelé...
Természetesen egyetértünk, hogy a mongol invázió az első nagy sorscsapás volt. A 3 milliós lakosság 2 év alatt a felére esett, és valószínűleg a többségünk hordoz mongol géneket, mert az végigdúlt hazában maradt főurak úgy védték a vagyonukat és az életüket, hogy lányokkal és asszonyokkal kedveskedtek a mongol előkelőségeknek. Ezzel együtt tudni kell, hogy nagyon nagy veszteségeket okoztunk még így is a mongoloknak. Ha nem omlott volna össze a királyi hatalom, akkor valószínűleg Batu kánnak előbb vissza kellett volna kótródnia Belső-Ázsiába. Mongol leírások alapján egyébként majdnem a Muhi csatában is megfutamodott, mert a jobb szárnyon jóval nagyobb kerülőt kellett tenni a gázlókig, és a bal szárnya addig túl nagy veszteséget szenvedett. Ajánlom egyébként Lőrincz L. László könyvét is a témában.
Nekem ennek az időszaknak az a fő tanulsága (számomra), hogy a magyar uralkodó osztály sajnos rendkivül megosztott volt, sok trónviszályt, testvér harcot a főurak kicsinyes és önző igényei és intrikái fűtöttek. Pár uralkodónk ezt megérezte, és keményen odavágott, de (bár ez nem épp keresztényi cselekedet lett volna) tegyük hozzá, sajnos nem végeztek alapos munkát. A trónviszályokhoz számtalanszor külső segítséget is hívtak, és a "segítők" ezt még azután is alapnak tekintették a harcokra, amikor a trónbitorló már sehol nem volt, vagy megbékélt az uralkodóval. Ez a nyugati épülegető birodalmaknak egyébként érdeke volt, mert 30-50 ezres magyar seregek nagyon ütőképes erőt képviseltek a X-XIII. században, így az európai uralkodóknak elemi érdeke volt, hogy a magyar hadakat az országon belül, lehetőleg egymással kössék le, és ne maradjon idő külső hadjáratokra.

Wow, köszi, emelem kalapom!

Azért ennyire részletesen nem voltam képben, bár tudtam, hogy az Árpád ház története kb. felért egy hardcore szappanoperával. Viszont ezt inkább tekintem családi viszálynak. A többi uralkodóház sem volt jobb. Nyilván ez sem kedvezett az összefogásnak. Az írásodból az jön le, hogy korábban sem nagyon volt összefogás, bár szerintem a lehetősége inkább adott volt, mint a tatárjárás után. Voltak azért jó pillanataink is. Pesze a tatárjárás után is, bár már Mátyásnak is tűzzel-vassal kellett itthon rendet tartani, mert nem kicsit népszerűtlen volt, amiért pénz akart hadseregre.

Amit írtam, azért írtam, mert Mátyás után az összes fontosabb háborúban kijátszották a magyarok ellen a nemzetiségeket. Ez persze főleg a magyarok hibája. Valahol azért ott motoszkál bennem a kérdés, hogy mi lett volna, ha nem darálnak be minket a tatárok. Nyilván tehettünk volna ez ellen. Ahogy valahol minden vesztes nép tehetett volna a vereség ellen, de mégsem sikerült nekik. Abban azért gondolom egyetértünk, hogy a tatárjárs sem a magyarság felemelkedését segítette, és nem minden következmény nélkül múlt el.

Folytatás az előző résztől:
Batu kán bölcs ember volt, és bár mint nagykán sosem került szóba, kivételes képességű poltikus volt. Sok forrás, mint hadvezért is a kiválók között említi, de valójában a fő stratéga Szübőtej hadvezér volt az invázió során. Batu kán meghatározta a célt, Szübetej a módját... Batu kán fő célpontja Kiev eleste után a Magyar Királyság volt, de mivel úgy gondolta, hogy a leggyorsabb és leghathatósabb segítséget a lengyelektől várhatnánk, ezért először Lengyelországot rohanták le. A haderők méretéről ellentmondásos hírek vannak, a korabeli források még inkább torzítottak a feljegyzésekben, mint az újkori történetírók. A mongol sereg mai feltételezések szerint 9 hadosztályból állt, ami egyenként nagyjából 10 ezer lovast számolt. Ebből mintegy 10 ezer indult Lengyelország ellen, és 50 ezer körülire tehető a magyar invázióra tartogatott sereg. Ami igazán meglepő, hogy a lengyelek cseh segítséggel ki tudtak állítani 10 ezer fős fősereget, és a magyar királyi haderő is mintegy 50 ezer fős volt, ehhez jött volna még 10 ezer, a keleti harcmodorban nálunk járatosabb kun, akik ekkor már messze jártak.
1241. április 9-n Legnicánál a lengyel sereget a mongolok megsemmisítették (bár valószínűleg nem kis saját veszteségek árán), és ami megdöbbentő, hogy ez az inváziós sereg 2 nappal később már egyesülni tudott a magyar területekre több irányból, többek között a vereckei hágón át betört seregekkel. Ezzel együtt árpilis 11-n, saját veszteségeiket is figyelembe véve számbeli fölény nélkül álltak szemben Muhinál a magyar sereggel, amely az előzmények ellenére a főúri ellenállás miatt csak márciusban kezdett hadrendbe állni! Ezzel együtt ennek a haderőnek képesnek kellett volna lennie arra, hogy ha nem is győzi le a mongol sereget, de olyan súlyos veszteségeket okozzon annak, hogy az dúlás és pusztítás árán, de elhagyja az országot.
Az, hogy ez nem így történt, két fő okra vezethető vissza. Az egyik, hogy IV. Béla lehet, hogy jó békeidős uralkodó volt, de csapnivaló hadvezér. A Sajó egyetlen használható hídjánál szekérvárat építetett, amivel egy nagyon szűk területre korlátozta be a magyar sereget (idegen szóval nagyon csúnyán ’becampelt’… Ezzel ellentétben meg kellett volna kísérelnie, hogy a Sajó hídján, illetve annak természetes gázlóin átkelő mongol csapatokat támadja, és egyenként szorítsa vissza vízbe/túlpartra.
Ezt egyébként a királyi stratégiával szemben Kálmán herceg és Ugrin érsek kisebb erőkkel is sikeresen meg is tettek a balszárnyon, a király testvérének csapatai Batu személyes testőrségét tizedelték, de a jobb szárny gázlóin akadálytalanul jutottak át a mongol lovas csapatok, ami teljes bekerítéshez vezetett, amelyben az állandó nyílzáporok közepette a szekértábor halálos csapdának bizonyult, amelyből a csodával határos módon, és közeli hívei önfeláldozása révén tudott megmenekülni maga a király.
Mi volt a vereség másik oka? Rogerius mester váradi kanonok írt róla síralmas énekében: „Azt akarták," (ti. a sértett nagyúrak), "hogy a király csatát veszítsen, hogy aztán kedvesebbek legyenek a király előtt, hogy inkább megbecsülje őket s kinevették a királyt, midőn ez a Sajó partján átvezető híd védelmére felváltva ezer embert rendelt.”

Folytatás az előző résztől:
II. András tehát valamikor a XIII. század huszas éveinek végén, harmincas évek elején szerez tudomást a hozzá érkező menekülő népektől, hogy a mongolok megállíthatatlanul törnek előre Európa felé, és útjuk csak azért lassult le, mert Batu kán hazament. hogy a Dzsingisz halála után kialakult helyzetben közel legyen a tűzhöz. A magyar történetírás egyébként tévesen nevezi a történteket tatárjárásnak, mert a mongoloknak nem volt több köze a törökökkel rokon türk nemzetségbe tartozó (krími) tatárokhoz, mint nekünk, magyaroknak. A tatárok mindentől függetlenül többször ellátogattak a Magyar Királyság területére, főleg Erdélyben vendégeskedtek többször, de amikor erős központi hatalom volt az ország élén, jellemzően elég gyorsan és megfogyatkozva távoztak. A korabeli történetírókat valószínűleg az tévesztette meg, hogy a mongolok sok leigázott népből toboroztak katonákat, hogy a fő erőiket tehermentesítsék, így a hazánkra támadt seregek előtt is számos tatár, de kun csapat is része volt, sőt a támadó éket a kegyetlenségükről híres mordvinok alkották (akik egyébként mai napig létező finn-permi népcsoport).
De hogy a lényegre visszatérjünk, II. András, egyéb gondjai miatt nem igazán tudott törődni a várható invázióra való felkészüléssel, meg aztán birtokai is megcsappantak, ahol egyáltalán saját jogon erődítményeket emeltethetett volna, és jövedelmet gyűjthetett volna seregek toborzására és ellátására.
Fia, IV. Béla ezt a nehéz helyzetet örökölte, de uralkodását ő is lényegre törően azzal kezdte, hogy apjának áldott állapotban lévő 3. feleségét börtönbe akarta vettetni. A családi perpatvar után szembesült vele, hogy apja a nagy kiárusítást követően valójában a koronán kívül nem sok mindent hagyott rá, így belekezdett a korábbi adománybirtokok visszavételébe, amiért a főurak és kiskirályok töretlen rajongással és odaadással szerették… A kölcsönös szeretet és megbecsülés, a király iránti elkötelezettség és hűség a tetőfokára hágott, amikor az befogadta a mongolok elől menekülő kunokat. A külső fenyegetés immáron nem csak a bojárok jajveszékelésének tűnt, mert időközben hazatért Julianus barát az őshazát kereső útjáról. A bolgárok között talált magyaroktól értesült róla, hogy a mongolok már elfoglalták Baskíriát és a bolgárok Volga menti területeit. A kunok, saját történetükkel erősítették meg ezt (egyes források szerint Batu kán levelet is küldött velük), az viszont bizonyosság, hogy Julianus második útjáról már maga is levéllel érkezett vissza Batu kántól. A levél tanulsága szerint Batu elég barátságtalan húzásnak tartotta, hogy sem András, sem Béla nem engedte vissza a hozzájuk küldött követeket(!), és válaszra sem méltatta az „Égi Király küldöttét”. Batu finoman utalt rá, hogy a letelepedett magyaroknak kicsinység nehezebb lenne a haragja elől odébb hurcolkodni, mint a nomád kunoknak, ezért gyakorlatilag ultimátumszerűen felszólította, hogy hódoljon be neki. A legmeglepőbb viszont talán az, hogy ennek ellenére nem történt érdemi felkészülés, azon túl, hogy Béla valószínűleg ennek fényében fogadta be a jelentékeny haderőt képviselő kunokat. Az adomány földek visszavételétől amúgy is zabos nagyuraknak a kunok nomád életmódja csak olaj volt a tűzre, nemesi felkelést robbantottak ki, és meggyilkolták Kötöny kun vezért. A kunok ezt barátságtalan húzásnak tekintették, ezért maguk is nem kis pusztítást végezve elhagyták az országot a déli végek irányában.
Folytatása következik

Folytatás az előző résztől:
II. Andrásként sem tétlenkedett, az őt „támogató” „hűséges” egyházi és világi úrak között mértéktelenül adományozgatta a királyi birtokokat. Ennek a gyakorlatnak aztán nagyon súlyos következményei voltak utóbb a tatárjárásként emlegetett, de valójában mongol Arany Horda inváziója során is. Hogy a belpolitikai helyzet a mértéktelen osztogatás ellenére is hová fajult, azt talán elegendő lenne azzal leírni, hogy ugye ezeket a szolíd békeidőket írja le a Bánk bán, Katona József drámája, de Gertrúd királynő halála mellett, azon sem kellett meglepődni, ha éppen ispánt húztak karóba. Mivel a királyi birtokok megcsappantak, eltűntek a királyi jövedelmek, amelyek pótlására sosem látott adó és vámterheket kellett kivetni, aminek talán egyetlen mérhető pozitívuma volt, hogy nagyon hatékony behajtási rendszert (államapparátust) kellett kiépíteni a működtetésére. Az ellen viszont semmi sem védett, hogy a magánbirtokokon a nagyurak kiskirályokká váljanak, és a királyi hatalom meggyengüljön. Utóbb jó királyunk az Aranybullával próbált rendet tenni (1222-t írunk ugye), de ami a magyar jogrend szempontjából nagyon fontos dokumentum, attól még nem lesz egy becstelenül hatalomra jutott uralkodóból sem lovagkirály, és legitimitása bizony ingatag talajon állt. Ezt mutatja, hogy a főuraknak sikerült elérnie, hogy még fiával, Béla herceggel is összeugorjanak, az összetűzések majdnem pápai kiközösítéshez vezettek. Ezt elkerülendő az Aranybulla megújításával kellett látványosan megbékélniük, a világi nagyurakkal szemben pedig gondoskodniuk kellett az egyház és a főpapság megerősítéséről. 1231-et írunk, Dzsingisz kán 4 éve halott, András pedig már a hozzá menekült bojároktól tudja, hogy az Arany Horda, ha rendezik az utódlást, megindul Európa ellen. 10 „boldog békeévünk” lett volna felkészülni a közelgő veszélyre.
Folytatása következik

Folytatás az előző résztől:
Könyves Kálmán fia, II. István ellen, talán nem meglepő, főúri összeesküvés szerveződött, akik a nyilvánvalóan csak bábként használt vak Álmos herceget támogatták, majd amikor Álmos már teljesen használhatatlan volt, az ispáni összeesküvők ellenkirályokat választottak. Őt a történelem furcsa fintoraként Álmos fia, II. (Vak) Béla követte, akit egyébként még kicsiny gyermekként Kálmán vakítatott meg, bár utóbb II. István még életében utódául jelölte. Sanyarú, bújdosástól sem mentes gyermekkora ráébresztette, hogy az Árpád-házat duló trónviszályok nem elhanyagolható mértékben a vagyonukat és hatalmukat növelő főúri családok ármánykodásának köszönhető, ezért a hatalomváltást követően lemészároltatta pár tucat főúri család fejeit. Utóbb még szembe kellett néznie Borisszal, aki Kálmán második feleségének fia volt (akit némi pikantériával Kálmán nem ismert el fiaként)… Ezt a hadakozást Borisz és az őt támogató kijevi fejedelemség ellene Béla fiának, II. Gézának is folytatnia kellett. Géza Szent László emlékéhez méltó lovagkirály volt, de utóbb sikeres hadjáratait és külpolitikáját többek azért kellett félbehagynia, mert testvére nádori támogatással felkelt ellene és az életére tört. Nem meglepő módon fiának, III. Istvánnak is több ellenkirállyal kellett szembenéznie, akiket a Géza által sikeresen ostromolt Bizánci Birodalom pénzelt, és akik mindig találtak maguknak kapzsi, a zavarosban halászó főúri támogatókat. III. István fia is gyanús körülmények között halt meg, az uralkodóval pedig valószínűleg méreg végzett 25 éves korában.
Átmenti aranykor csak II. Géza másik fia, III. Béla uralkodása alatt következett be, aki így ismét sikeres külpolitkát és hadjáratokat tudott folytatni. Jó kapcsolatot tartott fenn a pápával, elérte László király szentté avatását, valószínűleg ekkor nyerte el a Szent Korona mai formáját. Az ő fia, Imre uralkodása vezette át a magyarságot a XIII. századba.
Imrének már újra belső lázadással kellett szembenéznie: saját testvére, András támadt ellene az egyre erősödő hazai arisztokrácia támogatásával. Ez volt az első nyílt trónviszály, ahol a belső támogatás elég erős volt hozzá, hogy a trónkövetelőnek nem kellett külső segítséget kérnie… Viszályuk végül csak akkor ért véget, amikor a halálán lévő Imre kvázi kormányzói jogokat adott Andrásnak, megesketve, hogy fiát elismeri uralkodónak.
András, talán senki sem lepődik meg rajta, hitszegő módon bitorolta a hatalmat. A pápa is figyelmeztette, hogy tartsa magát az esküjéhez, és keresztény emberhez méltó módon járjon el, az őt bújtogató „gonosz” nagyúrakkal szemben. András ehelyett kisemmizte a gyerekkirályt, édesanyját, a királynőt, (majd még az osztrákokat is háborúval fenyegette, amikor azok befogadták az így tulajdonképpen csak névlegesen uralkodó III. Istvánt, és Aragóniai Konstancát.
Folytatása következik

Rejkov, sajnos az én meglátásom szerint (ami persze nem biztos, hogy tévedhetetlen), a „tatárjárás” előtti időszak csak a nemzeti romantika jegyében lett beállítva, mint valami békés, összetartással teli aranykor, a trónviszályok sajnos mindig is voltak.
Istvánnak le kellett számolnia Koppánnyal, aki pedig Gézának megesküdött, hogy támogatni fogja az akkor még ifjú Vajkot. Imreherceg gyanus halála után, Istvánnak „másik saját vérével” Vazullal (Vászoly herceg) is le kellett számolnia (őt csak megvakítatta). István utódját, unokaöccsét, Pétert, nemes egyszerűséggel letaszították a trónról az egyháznagyok és nagyurak összeesküvésével, akik Sámuelt juttaták hatalomra. Sámuelnek nemcsak azzal kellett szembenéznie, hogy Péter III. Henriktől kért és kapott katonai segítséget, de azzal is, hogy az őt hatalomra juttatók bizony mind a saját érdekeit nézték, és nem álltak sem az ország, sem az új király mögé, a megosztott előkelő réteg egy részét kénytelen volt lemészároltatni, de ez sem mentette meg végül attól, hogy III. Henriktől Ménfőnél vereséget szenvedjen, ahol életét is vesztette. Visszatért Péter, de 3 év sem telt el, felkelés söpörte le a trónról, megvakítatták, hamarosan meghalt.. A káoszt kihasználva a pogányok is fellázadtak Vata vezetésével, akik több egyháznagyot is megöltek, köztük Gellért püspököt.
A keresztény rendet Vazul fia I. András állította helyre. Egy ideig példásan együtt működött testvérével, a dukátus Bélával. Amikor Andrásnak fiai születtek, testvérviszály támadt, a krónikák szerint ugye Bélának végül választania kellett a felkínált korona és kard között (ha előbbit választja András azonnal megölette volna). A testvérviszály csak elmérgesedett, András német, Béla lengyel segítséggel harcolt: egymás ellen. Béla győzött, az időközben szélütéstől megbénult András fogságban halt meg, a leírások szerint sanyarú körülmények közt. Béla utóbb szintén gyanús körülmények között halt meg: Dömösre hívott össze gyűlést a várható német támadás elleni összefogást sürgetve, amikor is trónja összeomlott és sérüléseibe hamarosan belehalt.
András fia Salamon eleinte anyja útmutatásai alapján békülékeny volt Béla fiaival, így Géza herceggel, akinek nagy érdemei vannak az Erdélyt duló besenyők szétverésében, de a hadjáratból arra tért haza, hogy András (főurak ármánykodása kapcsán) tőrbe akarta csalni öccseivel, köztük a későbbi Szent Lászlóval együtt… Váltakozó hadi szerencse után végül Géza került hatalomra, feltehetően ugye ő kapta Dukász Mihálytól azt a koronát, amit a Szent Korona alsó részeként ismerünk.
Őt követte a trónon László, aki ehhez képest már belviszályoktól mentes lovagkirályként uralkodhatott, ehhez csak a még életben lévő Salamont kellett börtönbe zárnia, illetve csakhogy izgalmas legyen a családi arcképcsarnok, unoka öccsét (Könyves) Kálmánt egyházi pályára szánta akarata ellenére, aki ezelől Lengyelországba szökött. Könyves Kálmán (akit utóbb László megbocsátva neki, utódjául jelölt) sem úszta meg, ő Géza fiával, Álmos herceggel kellett szembenéznie, aki ismét külső segítséggel támadt a hazára és királya ellen. Álmos és fiai is megvakítva végezték.
Folytatása következik

A tatárjárást nagyobb csapásnak érzem, mint mohácsot. A tatárjárás után kellett idegenekkel feltölteni az elnéptelenedett területeket. Szerintem kb. innentől nem volt képes összefogni a magyar, pontosabban a népek, akik az ország területén éltek. Ennek meg egyenes következménye egy fél évezrednyi hányatott sors.