Kedves Anyám!

Ígértem neked hogy sűrűn írok, ennek ellenére hónapok óta ez az első levelem. Nem mentegetőzök, és főleg nem kifogást keresek. Remélem a szíved nem szakadt még meg, hogy egyetlen fiadról semmi híred. Belegondolok, hogy hugival minden este a tűznél értem imádkoztok, és rongyosra sírod azt a kendőt, amit még apától kaptál.

Nos jelentem fiad él és virul, egyetlen testrészét sem vesztette még el, sőt, gazdagabb lett rengeteg új baráttal. Vigyázunk itt egymásra mint jó bajtársak, megteszünk mindent, hogy épen és egészben hazatérjünk.

Azért nem írhattam még neked, mert rengeteget napi feladatunk akad. Járunk lövészetre, harci mozgás gyakorlatokra, taktikai megbeszélésekre. Amikor kicsi időnk is lenne magunkra, akkor is állandóan a tankba zavarnak minket vissza. Kell, hogy rengeteg tapasztalatot gyűjtsünk a használatukról, gyakorlottak legyünk éles helyzetbe. Most is épp a leveledet egy hatalmas tank gyomrában kezdem, épp vonulunk fel valami hegyre, olyan lassú ez a bestia, hogy a víz sem loccsan ki a pohárból. Ráadásul olyan ritkán tud csak tüzelni, hogy két lövés között leírok négy-öt sort is. Látnád ezt a két maflát, ahogy megpróbálják azt a 130 kilós lövedéket bepréselni az ágyú nyílásába, mint amikor Misi bátyám akarta nyáron a buksi kuvaszt berakni a kemence nyílásba, hogy befeketítse, az meg ellenkezett neki. A levél írás lehetőségén kívül, amúgy nem kedvelem ezt a tankot. Akkora mint Pákóék istállója, messziről is túl jó látnak, és unalmas is vele haladni.

Édes anyám de hiányzol, bárcsak otthon lehetnék most akár egy órára, felkapnálak megpördíteni úgy örülnék.

Amikor még otthon voltam megígértem, hogy írok neked a napi eseményekről, ezt állítólag nem lenne szabad megtennem, de az egyik kópé a seregből, tud nekem a postázóba úgy juttatni levelet, hogy nem olvassák át előtte. Biztos majd pont az én levelemmel buktatom itt le az egész hóbelevancot. Majd öreg koromra, mókás lesz olvasgatni miket csináltunk itten.
Valami érdekes rendszert találtak ki itt, kineveztek engem valami tank főnöknek vagy minek, van ilyenből száz ember. Mindenki kapott egy óriási hangárt, és mink vagyunk a felelősek, hogy felkészítsünk belőle csatázni tankokat. Annyi kopaszt kérhetek magam mellé amennyit csak akarok, de sajna nekem kell őket betanítani, mert mind bolond gyerek még. Úgy neveznek minket százunkat, hogy Tarzay Páncélos Század. Nagy tank ász volt állítólag akiről kaptuk a nevünk, ő még anno, nagytata idejében harcolhatott. Na ez az Ervin vitéz nagyon betyár gyerek lehetett, mert még külön kitüntetést is osztanak a nevével a legjobbaknak. Persze még senkinek sem kapott ilyet, szerintem van itt valami turpisság a dologban.

Két hónappal ezelőtt - amikor utoljára voltam otthon – jött a vezérkari utasítás, hogy menjünk Afrikába, éles bevetésre, mert ott kipróbálhatjuk magunkat. Ez édesanyám valahol lenn van délen, és piszok meleg van, és nagyon sok a homok. Pár otthoni srác a faluból, hallottam, hogy csúfol is minket. Kérdik, hogy vittünk-e vödröt meg lapátot, hogy homokozunk. Üzenem nekik, hogy nem szép dolog másokat csúfolni, azért mert van aki másképp gondolkodik, vagy csak mások a lehetőségei.

Elfoglaltunk pár falut, várost, volt pár igazán izgalmas csatánk, rövidesen sikerült egy főhadiszállást is létrehoznunk. De mennyit kell még tanulnunk, ne is tudd meg. Nagyon különös vidék ez itten, furák a hegyek, meg a völgyek, ha épp nem homok van mindenfelé. Éjszaka téli hideg van, nappal tojást lehet sütni a sziklákon.

Én valami jófajta garázst kaptam - sutyorognak is a többiek - , annyi tankot hagyott benne valaki, mindig tudok jófélével szolgálni a parancsnoknak. Jó lenne, amikor ennek az egésznek vége, valamelyiket hazavihetném, elállna hátul a kert végébe. Jól jönne besegíteni Béla uraméknál ha szántás van, meg a betyárok se lopnának a paradicsomból-paprikából, amit a két kezeddel ültetsz.

Édesanyám, de ennék most egyet a finom lecsódból ebédre!

A csatamezőn, az elején meglepően hamar összeszoktunk a többi fickóval, jól megvédjük egymást. A parancsnokunk - akinek az ötleteire hallgatva törünk előre -, állítólag már majdnem egyszer fel akarta adni a létét, de tett még velünk egy utolsó próbát. Úgy látszik, sikerült velünk magára találnia. Nem kell aggódnod miatta nagyon jó ember, és nagyon eszes, olyan igazi jég hátán megélő kis inas. Úgy csúfolják a srácok, hogy kimiFI, de persze csak szeretetből.
Amúgy én is valami al-parancsnok volnék, vagyunk egy páran még ilyen ranggal. Mindenkinek más a dolga, rám jutott az, hogy segítsek használhatóbbá tenni az összes tankot apróságokkal, amit be is tudok szerezni. Tudod, a régi netces Józsi, vele még mindig tartom a kapcsolatot, minden nyalánkságot tud hozni ami kéne és igen jól informált, csak mindig oroszul akar beszélni.

Miután pár napja tartottunk pár városkát, jött egy hatalmas nagy szövetség, és azt mondták vagy beállunk közéjük, vagy megpróbálnak elkergetni. A kevésbé vérengzős utat próbáltuk választani, azt kaptuk tőlük feladatként, hogy kékítsünk be minden zászlónkat. Ha tudtam volna mi lesz három napra rá...

Összegyűjtöttük mindenkitől a havi cigi fejadagját, hogy szerezzünk a helyi árusoktól egy teherautónyi kék virágot. Beszíneztük vele a zászlóinkat, a tábortűzön főztük hordókban azokat a francos zászlókat, mint valami cseléd népek. Ne is tudd meg édesanyám milyen feszült hétnek néztünk elébe a cigi hiányába. Kishawer társunk annyira kikészült, hogy le is akart lépni. Három napig nem is tudtuk hol van, a tengerparton találtunk rá, valami hínárt rágcsált. Egy helyi kuruzsló adta neki az elvonási tünetekre, azóta is ezt rágja, egész jól el van vele...

Ez a szövetség, ami először olyan ijesztőnek tűnt, úgy hullott szét három nap alatt, mint az összesöpört levélkupac a szélben. Páran átálltak egy ellenséges piros csoportba, a többit pedig kisöpörték, már szinte csak mink maradtunk. De mellénk állt a szerencse, hamar felnőttünk a feladathoz. Az egyik éjszaka már csak tizenöt tankkal maradtunk, és vonultunk át egyik faluból a másikba, ahonnan szerencsésen kivertük az ellenséget. Ott sikerült három napig tartani magunkat, amíg az erősítés ideért.

Innentől megváltozott minden, annyira összekovácsolódtunk, hogy ez a piros szövetség nem tudott rajtunk fogást találni. Volt rajtunk kívül persze más dolguk is, ami hadsereg nem hozzájuk tartozott, azokkal az ügyes diplomatáink mind barátkoztak. Azon az elven könnyű volt segítőkre lelni, hogy az ellenségem ellensége a barátom.

Fogadtam a toborzótisztünkkel, hogy nem fog tudni női parancsnokot szerezni a századunkba. Ez a M3talist amúgy igen jó gyerek, de féltem is kicsit. A testvére is itt harcol, ha bármelyikükkel történne valami, mindkettőt elveszítjük lélekben az biztos. Remélem nem nyeri meg a fogadást, mert három havi zsoldom fog rámenni...

Odahaza ennek az Afrikai helytállásnak hamar híre ment. Kerestek is meg minket mindjárt más Magyar csapatok, segítségüket felajánlva.

Végül úgy alakult, hogy mi kezdtünk el újra létrehozni itt egy új kék szövetséget, Magyarokból. Pedig az egész csak egy kis gyakorlásnak indult, most pedig valamiféle  kezdeményező-vezető szerepbe jutottunk. Jött még pár új parancsnok is, van is egy amelyiknek igen jó a beszélője, nem szeretnék vele szócsatába elegyedni. Ez a Chewy helyettes, megajándékozott mindenféle irománnyal, mert egy század béli próbán, igen szépen helyt álltam. Majd haza küldöm nektek, itt csak tönkre menne, kár lenne érte. Vigyázzatok rá amíg haza nem érek, tegyétek fel apám régi könyvespolcára.

Ne mondja senki ezután, hogy a Magyar nem képes kulturáltan együttműködni. Meg az ellenféltől is mellénk állt egy otthoni csapat. Körbevettük távoli állomásozó hazafiakkal, és majd eltüntettük a pirosakat mind. Jöttek is mindjárt az új emberek szépen hozzánk, a zsoldosztást is ki kellet eszelnünk, nehogy lázongás legyen. Ennyi emberrel már nehéz bánni, hogy senkinek se bántsa az igazságérzetét, és ne legyen marakodás. Vissza is tért pár régi emberünk, még egy alapítótag is. Valahol messze harcolt, másik homokos területen, azt mondja az igazi háború volt, de nem tudom mire gondol, mert keveset jön közénk. Azt pusmogják ez a Sziszka rokona ennek a Tarczaynak. Sajnos el is mentek páran, volt aki máshol próbál szerencsét, és volt akinek elege lett a háborúból.

Visszatért még a legfiatalabb társunk, nem is értem hogy sikerülhetett neki anno katona sorba lépnie. Jól átkelhetett hozzá vernie a sorozó tiszteket. Ez a fiatal kis Songó katona, olyan lelkes, néha átugrik segít takarítani a hangárba - csak mert megkérem -, merthogy én azt utálok. Legalább így is van kis idom írni ezt a levelet édesanyám.

Vannak azért veszekedések a katonák között, van hogy hisztis kisfiúként, vagy területét védő farkasként viselkednek. Észérvekkel vagy csalafintasággal, de mindig könnyű kibékíteni őket, van mikor csak idő kérdése és megbékélnek.
Biztos az az oka, hogy nincsenek lányok, pedig sokat segítene itt néha az embereken, a szorgos fehérnép hangja is... Azt sustorogják, van olyan hogy férfi másikkal csinálja, de szerintem csak viccelődésből mondják. Ki látott már olyat...

Tartunk feszültség levezetésként, mókás tankos futamokat. Jól lehet kiengedni a fáradt gőzt, egy kis száguldozással. Hiszen férfiak volnánk, egy kis versengéssel, és nevetgéléssel minden problémát el lehet feledni. Persze, ebbe is bele viszünk egy kis gyakorlást, a tüzéreinknek adunk itt lehetőséget, hogy ránk lőhessenek, gyakorló felszereléssel. Van egy átok fajzat vénember, mindig engem akar móresre tanítani, mindig engemet lődöz. Nem is értem ezt az Anominuszt miért nem vitték már el nyugdíjba, olyan ördögien céloz mindig mindenkit... amíg persze - ha ellenfélről van szó - , nem is igen bánom.

Már egyre-egyre több századból áll a szövetségünk, kezdünk meghízni mink is. Az lesz majd a mi sorsunk is, hogy céltáblává válunk, ha túl sok területet túl sokáig uralunk. De egyelőre jól áll a szénánk, sőt... Valamelyik nap, egy aranybányára bukkantunk, volt is nagy örömködés, végre nagyot ünnepelhettünk. Ez nagyon jól veszi ki magát a zsoldunk kapcsán. Majd küldök is haza sokkal többet, hogy megjavíttathassátok a tetőt, amit tönkre tett a tél. Sajnos ennek a bányának híre is ment, mindenki erre feni a fogát, lesznek itt még komoly csatáink, hogy bevédhessük.

A hangulat egyre jobb, mindenki ugrat mindenkit, jó érzés ilyen bajtársakkal csatába vonulni. Persze van még mit tanulnunk, állítólag majd ha itt már nem találunk kihívást, otthon Európában is szerencsét próbálhatunk.

A vezetőnk, valami különleges betegséget kapott el, megkóstolt az egyik kis faluban valamiféle kakkó italt. Ez valami helyi különlegesség, egyfajta kakaóféle, csak máshogy van elkészítve. Van rá gyógyír, valami speciális gombaféle, most is azt kutatják az erdőben, ezért is van velünk keveset.

A diplomatáink rengeteget fejlődtek az elmúlt pár hétben, kicsit úgy tűnik, mintha nekünk kéne tanácsot adnunk mindenkinek a szövetségben, ki mit csináljon, merre támadjon. Így legalább egységként mozgunk, de rengeteg időnket veszi el. Viszont odahaza édesanyám, igazán büszkék lehettek majd ránk. Kitűzzük a Magyar zászlót, minden város tornyára.

Van egy helyi lakos, állandóan a nyakunkra jár. Jön és mindig mesél nagy harcos történeteket, meg hogy neki odahaza a bunkerében ennyi meg annyi tankja van. Csatlakozni persze hozzánk nem akar, de már megtűrjük, mint az udvari bolondot. Valami vicces neve is van, Jeff Ahmed vagy mi, olyan már nálunk mint valami kabala baba.

Igaz még bizonyítottan szerencsét nem hozott, de mégis lehet többet, mint a szerencse Rézmalacunk. Az meg állandóan káromkodik, mást se lehet egész nap hallani, néha még a lövések hangját is elnyomja. Olyan mint a Kossuth rádióban a híradó szignál, ismerős és rendszeres.

Búcsúzok is édesanyám, kívánj nekünk sok szerencsét, adj csókot helyettem is huginak, és rúgd fenékbe buksi kutyát, ahogy én szoktam reggelenként.

Szeretettel csókol, fiad.

Ui: küldök magamról egy fotót, hogy lásd keményen dolgozunk. Őrizd ezt kebled alatt, amíg fiad haza nem ér, és nem csókolhatod viszont...