Írta: HZS89
Futómű: torziós vs Cristie-féle
A német és a szovjet harckocsik között az egyik fő technikai különbség a futómű volt. Ennek az volt az oka, hogy a legtöbb német harckocsi torziós futóművet alkalmazott, míg a szovjetek által legnagyobb számban gyártott harckocsi, a T-34-es Cristie-futóművel rendelkezett.
T-34
A szovjetek a Cristie-futómű licencét a 20-as években vásárolták meg annak amerikai feltalálójától. Ennek a futóműnek alapvetően az volt az egyik fő előnye, hogy terepen nagy menetsebességet tett lehetővé, vagyis gyorsan tudott vele haladni a tank.
Viszont más szempontból hátrányos volt a németek által preferált torziós futóműhöz képest. Az egyik fő hátránya az volt, hogy zabálta a belső teret, ami hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet harckocsik nagyon zsúfoltak voltak, ami ergonómiai szempontból hátrányos volt.
A T-34-es futóművének illusztrálása Steven J. Zaloga szerint a T-34-es nagyon zsúfolt volt. Ennek szerinte az volt az egyik következménye, hogyha valami eltalálta a tankot és átütötte annak a páncélzatát, akkor szinte mindig felrobbant vagy meggyulladt valami.
A németek a páncélosaik többségén ezzel szemben torziós-futóművet alkalmaztak. Annak több előnye is volt, az egyik az, hogy nagyobb súlyt tudott kezelni, mint a Cristie-féle futómű. Egy másik előnye a torziós-felfüggesztésnek az volt, hogy kevésbé zabálta a belső teret, ami miatt több hely maradt a tankban a legénységnek és a lőszernek.
A modern harckocsik már egyáltalán nem használják a szovjetek által preferált Cristie-futóművet. Ennek az a fő oka, hogy a T-34-essel a szovjetek el is érték a Cristie-futómű határait, mivel az alkalmatlan 30 tonnánál nehezebb harckocsik futóművének. Ennek következtében a Cristie-futómű egy technikai mellékvágánynak bizonyult, és a modern orosz harckocsik már torziós-futóművel rendelkeznek, a néhai Tigrishez hasonlóan.
Hogyha ezt a különbséget a WoT nyelvén akarnánk illusztrálni, akkor ehhez jó példa a T-34-85 és a T-34-85M. Az előbbi a gyártásba került Cristie-futóművet kapta, míg az utóbbi torziósat.
Legénység
Egy másik jelentős különbség a német és a szovjet harckocsik között az volt, hogy a legtöbb szovjet harckocsinak 4 fő volt a legénysége, míg a legtöbb német harckocsinak 5 fő. Erre jó példa a háború végéről a szovjet ISz-2 nehézharckocsi és a német Tigris nehézharckocsi.
Annak, hogy egy harckocsinak kisebb a legénysége, abban a szempontból előnye lehetett, hogy minden egyes legénységi tag több tonnával növelte a harckocsi tömegét, mivel teret kellett biztosítani a harckocsiban a legénység számára. Ezért a szovjetek, a nehézpáncélosaik fejlesztése során 5 főről négyre csökkentették a létszámot, az által, hogy elhagyták a rádióst. Ez hozzá járult ahhoz, hogy a szovjet ISZ-2 nehézharckocsinak hasonló súlya volt, mint a Párducnak, de annak ellenére erősebb volt a fegyverzete.
Ezzel a németek is kísérleteztek, de arra a következtetésre jutottak, hogy rádiós nélkül egy harckocsit nem lehet hatékonyan alkalmazni. A németek nagyon fontos tartották a rádiókat, aminek érdekében nagyobb legénységű harckocsikat alkalmaztak.
Egy másik jó példa erre a francia Char 2B nehézharckocsi volt. Annak mindössze 3 fő volt a legénysége. Ezt úgy érték el a franciák, hogy a francia harckocsikban a toronyban egyetlen legénységi tag volt, aki egyszerre volt a parancsok, az irányzó és a töltő.
Ennek viszont az volt a következménye, hogy a francia harckocsik a németekhez képest sokkal kevésbé voltak hatékonyak, mivel a toronyban egyetlen legénységi tag csinált mindent. Ezzel szemben a német harckocsi tornyában külön töltő-kezelő, irányzó és parancsok volt.
A váltó és a motor elhelyezése
Egy másik jelentős különbség a szovjet és a német harckocsik között az volt, hogy a szovjet harckocsik esetében tipikusan hátul volt a váltó, míg a német harckocsik esetében elöl. Ez azért volt jelentős tényező, mivel a váltó egy harckocsi esetében egy tonnás súlyú részegység volt, vagyis az elhelyezése befolyásolta a harckocsi jellemzőit.
A német harckocsik esetében elől volt a váltó és hátul volt a motor. Ez abból a szempontból előnyösebb volt, hogy ez által könnyebb volt hozzáférni a váltóhoz, ami a karbantartás szempontjából előnyösebb volt. Emellett az által, hogy a motort és a váltót a harckocsi két végére helyezték, jobb súlyelosztást értek el.
Továbbá így a tank vezetője könnyebben tudta kezelni a váltót, mivel mellette ült.
A szovjetek esetében viszont mind a váltó, mind a motor hátul volt. Ez abból a szempontból előnyösebb volt, hogy ez által a harckocsi súlya több tonnával kisebb lett. Ennek az volt az oka, hogy a német harckocsik esetében az által, hogy a váltó és a motor a tank két végén volt, a harckocsiban el kellett vezetni egy tengelyt a kettő között, aminek súlya és helyigénye volt. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet harckocsik azonos páncélzat és tűzerő paraméterek mellett kisebb súllyal rendelkeztek.
Ez a kép a Tigris harckocsi hajtásláncát mutatja. Jól látszik, hogy a motor hátul, a váltó viszont elöl volt, a kettő között pedig egy tengely futott.
A WoT-ból erre a különbségre jó példa az E-50 és az E-50M. A két típus nagyon hasonló tervezés, de míg a Tier 9-es verzióban a többi német tankhoz hasonlóan elöl van a váltó, míg a 10-es tank esetében hátul.
A második világháború után a harckocsi-fejlesztésben kiment a divatból az előre helyezett váltó.
A szovjetek a motor elhelyezését tekintve a T-44-esen vezettek be egy innovációt, mégpedig, hogy a a motort nem a harckocsi hossztengelyével párhuzamosan, hanem keresztirányban helyezték el. Ez által jelentősen rövidebbé és könnyebbé vált a tank, ami hozzájárult ahhoz, hogy a T-44-es hasonló tűzerővel és védettséggel rendelkezett, mint a Párduc, de annál jelentősen könnyebb volt.
Keresztirányban elhelyezett motor szovjet harckocsin
Befelspanzerwagen
A németek egyik technikai előnye volt, hogy rendelkeztek parancsnoki-harckocsikkal. Ezeket általában normál harckocsikból alakították át és az volt a fő jellemzőjük, hogy rendelkeztek nagy hatósugarú rádiókkal. Így a német páncélos-parancsnokok képesek volt lépést tartani az előre haladó páncélososokkal és mellette a főparancsnoksággal is képesek voltak kapcsolatba lépni.
Ezzel szemben a szovjeteknél a parancsoki harckocsik általában a rádiókat tekintve ugyan úgy voltak felszerelve, mint az alárendelt harckocsik, ami miatt náluk hiányzott ez a képesség.
A páncélzat minősége
A háború folyamán mind a németeknél, mind a szovjeteknél voltak olyan időszakok amikor problémák voltak a páncélzat minőségével. Ennek általában a nyersanyaghiány volt az oka.
A szovjeteknél az volt a probléma, hogy a német csapatok 1941-ben lerohanták a sarkvidék közelében fekvő szovjet nikkel-bányákat. Ennek következtében a szovjetek kénytelenek voltak a páncélzat nikkel tartalmát csökkenteni. Ez azért volt probléma, mivel ennek hatására az a jelenség következett be, hogy amikor a szovjet harckocsik találatot kaptak, akkor még abban az esetben is, amikor a lövedék nem ütötte át a páncélzatot, a páncélzat belsejéből darabok pattantak ki. Ez pedig gyakran megsebesítette a szovjet harckocsik legénységét. Ez a jelenség annyira gyakori volt, hogy a világháború folyamán a szovjet harckocsik legénységének a veszteségeinek a többségét ez okozta.
Hogyha ezt a WOT nyelvére le akarnánk fordítani, akkor ez azt jelenti, hogy a szovjet harckocsiknál jól jött volna a repeszpáncél (spall-liner).
A németeknél szintén voltak problémák. A második világháború idején a páncélzat egyik legfontosabb ötvöző anyaga a molibdén volt. A németek ezt a 41-43 időszakban az ukrajnai bányákból szerezték meg. Viszont 1943 végén a Vörös Hadsereg visszafoglalta a területet (bár előtte néhány hónapig a németek nagyon felpörgették a termelést).
A molibdén hiánya miatt ezek után a németek kénytelenek voltak a páncélzat összetételét módosítani. Ez viszont ahhoz vezetett, hogy a páncélzat törékenyebb lett. Ennek jelentős szerepe volt abban, hogy a háború végén a németek jóval vastagabb páncélzatú harckocsikat kezdtek el gyártani, hogy a páncélzat nyers vastagsága ellensúlyozza a gyengébb minőséget.
A Párduc harckocsiknál ez ahhoz a jelenséghez vezetett, hogy amikor a páncélzat egy erősebb lövegtől találatot kapott, akkor az első egy-két lövést még felfogta a páncélzat, de a becsapódások hatásra az megrepedhetett, ami miatt a következő lövések már könnyebben átüthették a páncélzatot.
Az 1941-42 időszakban a keleti fronton bevetett német harckocsik közül mennyiségben és minőségben is a Panzer 3 és a Panzer 4 volt a legjelentősebbek.
Ezeknek nem volt vastag a páncélzata, tipikusan 50-80 mm vastag páncélzattal rendelkeztek, de akkoriban még nagyon jó volt a német harckocsik páncélzatának a minősége, mivel kéregedzett volt és akkor még nem voltak problémák a nyersanyagokkal. A kéregedzettség révén ekkoriban még a német páncél erősebb volt, mint azonos vastagságú szovjet páncélzat.
Döntött oldalpáncél
A szovjet T-34-es harckocsi egyik innovációja a döntött páncélzat volt, ami fokozta a tank ballisztikai védelmét. Ezt a tank védettsége szempontjából egy jó tervezésnek tartják, viszont a hátrányait már sokkal kevesebb helyen írják le.
A T-34-es páncéllemezei közül az oldalpáncél is döntve volt. Zaloga szerint ez növelte a tank védettségét, de abból a szempontból jelentős hátrány volt, hogy zabálta a belső teret, illetve ahogyan Zaloga fogalmazott, „összenyomta” a tankot.
Zaloga szerint a döntött oldalpáncél volt a fő oka annak, hogy a T-34-es nagyon zsúfolt volt, ami miatt hogyha a tank találatot kapott, akkor szinte mindig felrobbant valami.
A németek amúgy a Párduc harckocsihoz kezdetben lemásolták ezt a fejlesztést, de a Párduc utolsó nagyobb számban gyártott verzióján, a G verzión csökkentették a döntés mértékét, ami jelentősen növelte a Párduc belső terét, amivel így a német tank több lőszert tudott hordozni.
Panther G. A Párduc G esetében az oldalpáncél döntöttségét lecsökkentették 40 fokról 29 fokra, ami jelentősen növelte a belső teret.
Szovjet harckocsik: öntéses toronypáncélzat
Ahhoz, hogy a szovjetek hatékonyan tudtak harckocsit gyártani, jelentés mértékben hozzájárult, hogy a harckocsik tornyát öntéssel (is) gyártották. Az öntés egy egyszerű, produktív gyártási eljárás, amihez gyengébb ipari háttér is elégséges.
A öntésnek viszont van egy olyan hátránya, hogy az így gyártott páncélzat minőségileg gyengébb, mint a hegesztéssel készített páncélzat. Ezért az öntéses páncélzat esetében azonos mértékű védettséghez nagyobb vastagság szükséges.
Emellett az öntésnek egy másik hátránya, hogy az így gyártott páncél esetében nagyobb a valószínűsége annak, hogy a páncélzat egyes részei között jelentős minőségbeli és vastagságbeli különbségek voltak.
ISz-2 nehéz harckocsi. Ennek a típusnak öntéssel gyártották a toronypáncélzatát.
A T-34-es harckocsi tornyának a gyártására többféle eljárást is alkalmaztak. Az egyik eljáráshoz, amit a T-34-es tovább fejlesztett, hatszögletű tornyához alkalmaztak, a torony lemezeit egy 5000 tonnás prés nyomta formába, amihez egyetlen lemezt nyomott formára a prés.
Hadigazdaság: miért nem tudták a németek harckocsikban letermelni a szovjeteket, hogyha Németország már akkor egy nagyobb gazdaságú ország volt?
Köztudott tény, hogy a szovjetek jelentősen nagyobb mennyiségű harckocsit gyártottak, mint a németek. Ez valószínűleg hozzájárult a szovjet győzelemhez.
Ennek az egyik okát, a nagyobb termelékenységű gyártási eljárásokat már érintettük. Viszont önmagában ez nem jelenti a kérdéskör teljes körű magyarázatát.
Németország gazdasága már a 30-as évekbe sokkal nagyobb volt, mint a szovjet gazdaság, az életszínvonalban a különbség pedig még nagyobb volt.
Erre a választ talán a német katonai költségvetés adja meg. Ha megvizsgáljuk, hogy a világháború folyamán a német vezetés hogyan osztotta el a katonai költségvetést, akkor abból kiderül, hogy az 1940-43 időszakban a harckocsi-gyártás költségvetése mindössze 5 százalék körül volt! Ezzel szemben a haditengerészet költségvetése meghaladta a 10 százalékot, a Lufwaffe költségvetése pedig 40 százalék körül volt. A lőszergyártás költségvetése 20-25 százalék volt, a maradék pedig egyéb célokra, például gyalogsági fegyverzetre ment.
Ennek az volt az egyik fő oka, hogy a németeknek a nyugati szövetségesek ellen is harcolniuk kellett, egyrészt az Atlanti-Óceánon hadihajókkal és tengeralattjárókkal, másrészt a levegőben.
Ezért nekem az a meglátásom, hogyha a Kriegsmarine 10 százalékát átcsoportosították volna a harckocsi-programba, akkor a németek valószínűleg egyszerre le tudták volna termelni a szovjeteket mennyiségben és minőségben.
Viszont akkor meg az lehetett volna a probléma, hogy a brit és amerikai seregek előbb megjelentek volna a kontinensen, mert a Kriegsmarine nem tudott volna érdemi ellenállást tanúsítani a szövetséges flottákkal szemben. Vagyis ez így egy melyik ujjamat vágjam le kérdéskör.
Az eddigiek mellett 1943-tól kezdve megjelent a német harckocsi-program számára egy újabb probléma, mégpedig az, hogy az amerikai és a brit légierő elkezdte szisztematikusan bombázni a német harckocsi-gyárakat. Ennek részeként lebombázták a Tigris tankokat gyártó Henshel-gyárat, ami jelentősen csökkentette a legyártott Tigrisek számát. Emellett a brit légierő még 1943-ban lebombázta a Maus szupernehéz-harckocsik gyárát, ami megakadályozta, hogy a típust a németek elkezdhessék gyártani. A Párduc harckocsik gyártását pedig az érintette nagyon rosszul, hogy az amerikai légierő lebombázta az egyik német harckocsimotor-gyárat 44-ben (a németek szerencséjére pont akkor indult be egy másik).
Mivel a szövetségesek rájöttek, hogy a Stug 3 rohamlövegek költséghatékony fegyverek a német haderő kezében, ezért az amerikai légierő a Stug 3 fő gyártási központjának számító Alkett-gyárat már 1943 decemberében súlyosan bombázta, ami jelentős termelés-kiesést okozott. A Stug 4-et azért kezdték el gyártani, hogy pótolják ezt a kiesést.
1944 nyarán az amerikai légierő a Hetzer vadászpáncélosokat gyártó Skoda-gyárat bombázta le.
Amúgy, mint ahogyan az előbbiekből kiderült, a németek komolyan gondolták, hogy sorozatgyártják és bevetik a Maus-t, csak a brit légierő pont akkor bombázta le a gyárat, amikor azt már felszerelték. Azt nyilván én sem gondolom komolyan, hogy ez megváltoztatta volna a háború kimenetelét, de érdekes lett volna látni, hogyha néhány ilyen tank feltartoztatott volna mondjuk egy tankezredet és hogy az ellenfél tankjai mit tudtak volna vele kezdeni.
Egy további tényező, ami ezzel kapcsolatban felmerül, az az, hogy a szovjetek ugyan harckocsikból többet gyártottak, mint a németek, de teherautókból nem. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a német haderő mobilabb volt a szovjetnél, mivel 1943-ban a két hadviselő félnek ugyan annyi teherautója volt, de a németeknek a kisebb létszám miatt kevesebb embert kellett mozgatniuk, vagyis relatíve mobilabbak voltak.
1944-ben egy német páncéloshadosztálynak, teljesen feltöltött állapotban nagyjából 160 páncélosa volt, ami hasonló volt egy szovjet harckocsi-hadtest tankállományához. Viszont a német páncéloshadosztálynak több teherautója volt: míg a német egység a páncélosokon kívül további 2600 járművel rendelkezett, a szovjet kevesebb, mint 1700-zal. Így egy német páncéloshadosztály több lőszert, üzemanyagot és egyéb ellátmányt tudott magával vinni, ami a gépesített-hadviselésben, amikor mozgásban voltak az alakulatok, nem elhanyagolható tényező volt.
Írta: HZS89
Források:
Képek:
7 hozzászólás
Külön hangsulyoznam, hogy egyesek a franciák gyors vereségét részben a pancelosok közötti hatékony használat szakadék szerű kulonbsegeben látják (1 fő a toronyban taskolva mindennel is vs. 3 fő).Ez a harcászati szintű különbség + a hadászati szintű alkalmazásbeli különbség lényegében lenullazta a franciak akkor létező egyértelmű előnyét tuzero és pancelzat terén. Érdekes ez, csak a témával nem foglalkozó embereknek csak az autoskartya szerű szamhaborubol ilyen nüanszok nem jönnek le, csak annyi, hogy ezek a gépek "elavult vaskoporsók".
· 1 éveAz 1940-es francia vereség témájában már írtam cikket, alább belinkelem:
Csatlakozz hozzánk facebook-on is
Kövesd Twitch csatornánkat
Nézd meg archív videóinkat
"You've been thunderstruck."
TierX szinten ...