Tankos Apukák Fóruma #3

Stílgyak

Amikor kijött a komor, több emeletes épületből, ahol időtlen időket töltött, védtelenül hunyorgott a fényben, már-már megtántorult, azután mégsem; visszafordult, ahogy fordulunk a szülői ház felé, indulván hosszú, ismeretlen útra, az épület tetején ott fényeskedett a Vörös Csillag. Távolodva hátrált, így mégiscsak tántorogva – a realizmus diadala a kertek alatt –, s a lebukó nap egyre inkább fedésbe került a Jellel: a szélei remegve ragyogni kezdtek, mintha maguk sugároznák a fényt: az Új Kor új Oltáriszentsége!
Szép – mondotta a szívében fanyar elégedettséggel –, ez azért szép; és leült a járda szélére, ült, ült, ült, s csak nézett maga elé, a nagy buszoktól olykor remegni érezte maga alatt a földet.
Kora nyár volt, nyílt az idő. Fölpillantván láthatta volna a járdán a nőket könnyű kartonruháikban lebbenni, vagy a szemközti irodában, ahogy lustán és súlyosan felülnek az íróasztalokra, maguk alá gyűrve a fontos, hivatalos papírokat. Jó helyre kerültek, gondolta volna.
De csak a por szeszélyes futamait látta az aszfalton, mocorgó buszjegyeket és cigarettacsikket. Közben beesteledett, hűvös is lett gyorsan, az épület előtt váltották az őröket, s az egyik, fiatal, pelyhes állú fiú, már a mély éjszakában, odalépett a sovány, fakó ismeretlenhez, kezét a vállára tette, és így szólt, álljon fel, bátyám, megfázik…
Aztán teljes súlyával visszahullt rájuk a csönd, mely égbolt és csillag.

(E. P.: KMP)